Demszky Gábor főpolgármester holnapja

Ma szórtuk a Dunába Halda Alíz hamvait

Az ember magánéletének érzelmileg legtelítettebb, legintenzívebb szakaszát a szerelem, közösségi-társadalmi életének hasonlóan intenzív periódusát pedig – szerencsés esetben – a forradalom átélése jelenti. Halda Alíz sorsát az tette rendkívülivé és határozta meg, hogy magán- és társadalmi élete e két legnagyobb élményét egy-két rövid éven belül egyszerre és egymással elválaszthatatlanul összefonódva élte át.

1954-56 közt két év alatt bontakozott ki és teljesült be szerelme Gimes Miklós újságíróval, a Nagy Imre-csoport legradikálisabb tagjával, a forradalom egyik szellemi előkészítőjével. 1956 október-novemberében – előbb a Parlamentben, majd barátaiknál bujkálva – együtt vettek részt a forradalomban és az utóvédharcban. Gimes 1956 decemberi letartóztatása után 1958 júniusi – most 60 éve történt – kivégzéséig menyasszonyaként Halda Alíz minden idegszálával és energiájával kereste, majd tartotta vele a kapcsolatot: másokon keresztül, csomaggal, levéllel, ahogy lehetett. Mindezt ő maga írta meg letehetetlenül izgalmas, példátlanul őszinte, korrajznak és forrásmunkának is elsőrangú egyetlen könyvében, a Magánügyben.
Az azóta eltelt 60 évet Halda Alíz Gimes Miklós szellemi örökségének jegyében élte le. A Kádár-korszakban szerelme és annak kivégzett vagy börtönt viselt forradalmár társai emlékének ébren tartásáért, majd 1988-89-ben a TIB egyik alapító vezetőjeként rehabilitálásukért és méltó újratemetésükért harcolt. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a Bibó-emlékkönyv szerkesztő bizottsága – melynek ő is tagja volt – az ő lakásán ülésezett. 1988. június 16-án, a párizsi Pere Lachaise temetőben, a mártírok jelképes sírjának avatásakor ő olvasta fel a TIB alapító nyilatkozatát.
Magától értetődően lett a hetvenes évek végétől a formálódó demokratikus ellenzék szövetségese, melynek szerepét „a magyar szellemi-politikai élet felszabadulási folyamatában” „túlértékelhetetlennek” tartotta; „ötvenhatos barátaim mellett ők állnak a legközelebb a szívemhez” – vallotta. Így 1990 után addigi civil – csomagolónői, színiakadémiai, könyvtárosi, rádiós, titkárnői, korrektori, tanári, iskolaigazgatói – foglalkozásait ugyancsak magától értetődő természetességgel cserélte fel a demokratikus ellenzékből alakult párt keretei között politikaira. Ebben is segítette a szerelmétől kapott eszmei örökség. A Nagy Imre-csoportból ugyanis Gimes számolt le leggyökeresebben addigi illúzióival, és már 1956 elején a független pluralista polgári demokrácia meggyőződéses híve lett. 1989-ben Halda Alíz is a legtermészetesebben optált a magyar polgári demokratikus berendezkedéshez és az azt legkövetkezetesebben képviselő Szabad Demokraták Szövetségéhez. Két cikluson át az SZDSZ országgyűlési képviselőjeként, majd Országos Tanácsa tagjaként és kerületi vezetőjeként a magyar demokrácia eszméinek megvalósításáért küzdött.
Mert küzdeni nagyon tudott – keményen, de mindig békésen. „Falusi, kisvárosi iparosok ivadékaként” alulról küzdötte fel magát: önerejéből, népi kollégistaként lett egyetemista, művelt, érzékeny irodalmi szerkesztő, majd tanár; útját politikai kirúgatások, kényszerű pénzkereső munkák kísérték. Sok belső küzdelme, kínlódása dacára – mint maga írja – valóban „mindenki erősnek, önállónak, magabiztosnak ismerte”. Az ’56 körüli rövid pár évben átélt különleges sors-szerű együttállásból olyan energiát nyert, amely haláláig áldozatos, bátor, tevékeny pályán tartotta.
A hetvenes évek végén a Hétfői Szabadegyetemen láttam, az 1985–ös monori ellenzéki találkozón hallottam először. A monori találkozót inspiráló Donáth Ferenc bizalmas barátja, kicsit talán tanítványa is volt. Személyesen akkor beszéltünk először, amikor 1988-ban Soros-ösztöndíj révén az Egyesült Államokba utazhattam tanulni egy évre. Előttem Halda Alíz volt ugyanígy kint, tanácsokért mentem fel hozzá. Nem csak felkészített, hanem behatóan, de empatikusan és a konspiráció szempontjából kényes kérdéseket professzionálisan kerülve érdeklődött szamizdatkiadói, ellenzéki tevékenységem iránt. Utóljára pedig néhány hete váltottunk szót, Konrád György születésnapján, ahova nagybetegen is eljött. Mert a végsőkig szolidáris volt a barátaival, eszmetársaival, politikai közösségével – és minden rászoruló vagy őt megérdemlő emberrel. Ahogy mondta: „az embernek kötelességei vannak a világgal meg a többiekkel szemben, mert nem lehet a világban jelen lévő rosszat tétlenül nézni”.
Mint az ’56-os forradalom hajdani aktív résztvevője, a Nagy Imre-emlékplakett kitüntetettje mélységesen felháborodott az utóbbi idők politikai indíttatású utcai randalírozásain is; 2006. október 23-a után elítélte a „forradalom paródiáját produkáló gyülevész csoportokat”. A egész ország sorsáért aggódott. Világosan látta az SZDSZ problémáit, gondjait is, de ezt mindig példás higgadtsággal és személyes elfogultságtól, privát ambíciótól mentesen, vállalt politikai közösségét sohasem gyengítve képviselte. Még pár nappal a halála előtt, a kórházban is az SZDSZ helyzete foglalkoztatta. Döntően fontosnak tartotta, hogy párttársai a politikában természetes személyi versengést alárendeljék a belső egységnek és az ország lakói felé szóló világos, pozitív szabadelvű üzenet közös megfogalmazásának és eljuttatásának. A halála után pár nappal lezajlott tisztújító SZDSZ-küldöttgyűlés fényében Halda Alíz politikai végrendelete külön hangsúlyt kap.
Mi, Halda Alíz barátai és eszmetársai szomorúan válunk meg tőle. Egy egész országnak fog hiányozni. Hajdani színinövendékként sem szerette a rivaldafényt: egész habitusától idegen volt minden nem szükséges szereplés. Ám amikor és ahol kellett, jelen volt, és mindig elmondta, amit lelkiismerete szerint el kellett mondania. Életének belső-külső egysége és következetessége olyan példát jelent, amely több nemzedéket taníthat hűségre, bátorságra, a nehézségek vállalására, az igazság megértésére és kimondására: az élet igazi teljességére és szabadságára.