Demszky Gábor főpolgármester holnapja

Emlékezés Bronislaw Geremekre

Az 1956-os forradalom kitörésének ünnepét követő napon részt vettem a Liberális Szomszédok – Közép-európai liberálisok közös ügyeinkről "In memoriam Bronislaw Geremek" című konferencián. A régió számos neves szabadelvű politikusa mellett a rendezvény vendége volt Annemie Neyts-Uyttebroeck, az Európai Liberális, Demokrata és Reformpárt elnök asszonya is.

Beszédemben az utóbbi évtizedek közép-európai liberalizmusának jellegzetes vonásáról, az igazi értelmiségi valódi politikusi szerepéről szóltam. Három okból is különösen aktuálisnak tartottam, hogy beszéljünk erről a történelmileg igen ritka jelenségről. Egyrészt azért, mert ezt a konferenciát Bronislaw Geremek emlékének ajánlottuk. Másrészt mert épp a konferenciát megelőző nap volt annak az ’56-os magyar össznépi demokratikus politikai forradalomnak az évfordulója, amelyet a magyar értelmiség készített elő és szervezett. Harmadrészt mert összefügg a közép-európai liberális politika évek óta tartó válságával.

Bronislaw Geremek a lengyel demokratikus fejlődés emblematikus alakja volt. A Munkásvédelmi Bizottság, a KOR tagja, az első közép-európai független oktatási intézmény, az illegális repülő-egyetem alapítója és tanára. 1980 nyarán egy, a sztrájkoló munkásokat támogató értelmiségi kiáltvánnyal együtt Gdanskba utazott, és hamarosan a Szolidaritás és Lech Walesa egyik legfőbb tanácsadója lett; emiatt internálást is szenvedett. Ekkor már az európai középkor világhírű kutatója volt, a Sorbonne-on tanító történészprofesszor, egyre több – és egyre több nyelvre lefordított – alapvető tudományos mű szerzője. Az értelmiségi és szabadsághős Geremek ugyanakkor egyben kivételes reálpolitikus is volt, a kompromisszum- és konszenzusteremtés mestere.
A Szolidaritás sikere döntően éppen abban az összefogásban gyökerezett, amelyet a neve is kifejezett. Tanulva a ’68-as értelmiségi és a ’70-es gdanski munkásmegmozdulások vereségeiből, egyfelől az értelmiség és a munkásság, másfelől a különféle antibolsevista politikai irányzatok szövetségéből született, és ezt a szövetséget végig fenn is tudta tartani. Ebben döntő személyes szerepe volt – Lech Walesa mellett – a KOR-t alapító értelmiségieknek, köztük Geremeknek, akik felismerték ennek a szövetségnek a jelentőségét.
Ezért nevezte őt Graham Watson, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért (ALDE) vezetője joggal „az európai demokrácia hősének” és mint az Európai Parlament akkori liberális frakciójának vezetője ezért javasolta 2004-ben az Európai Parlament elnökévé. Akkor rövid ideig éppen én is EP-képviselő voltam, és aktívan lobbiztam Geremek megválasztásáért. Geremek ugyanis egyszerre volt az európai történelem legjobb ismerője, aki – egyik késői könyvének címét idézve – „Európa közös történelmi gyökereit” tartotta szeme előtt egész tevékenységében, és az egyik legjelentősebb aktív, tapasztalt, elkötelezett európéer politikus.
Geremek a szabadság eszméjének, a szabadságért és a demokráciáért vívott konkrét küzdelemnek és hazája függetlenségének, európéer liberális demokráciájának valamint az összeurópai liberalizmusnak egyaránt rendkívüli képviselője volt. Az értelmiségi és a politikusi szerepet tökéletes összhangban valósította meg.

Értelmiségiek a politikában

Normális demokratikus és abnormális diktatórikus politikai rendszerekben az értelmiségi és a politikusi szerep többnyire kontúrosan elkülönül egymástól. A francia demokráciában volt mindig a legtöbb, nívós könyveket is író politikus – de az egyetlen André Malraux kivételével azért ők mindenek előtt politikusok voltak. A bolsevik forradalomban számos értelmiségiből lett politikus játszott vezető szerepet – de ők valójában már az illegalitásban politikussá lettek. A hetvenes-nyolcvanas évek lengyel, cseh és magyar demokratikus ellenzékében azonban – a Walesához hasonló munkásellenzékiek és a Hajekhez hasonló exkommunista politikusok mellett – az értelmiségi karakterüket megőrző, irodalmi, történet- és más társadalomtudományi tevékenységüket továbbfolytató belső disszidensek meghatározó szerepet játszottak. Ugyanez történt az alapjában gazdasági és világhatalmi okokból bekövetkezett 1989-90-es közép-európai rendszerváltás idején – hiszen az addig egyeduralkodó egypárti politikusgárdával szemben másik professzionális politikusgarnitúra egyszerűen nem létezett.
Ez okból és az ellenzék politikai tőkéjének köszönhetően kerültek kulcspozíciókba Közép-Európában a rendszerváltó tárgyalások során, majd az első választások után az 1945 utáni vagy az 1968-as rövid periódusokban politikusi tapasztalatot szerzett vagy az ellenzékben politikussá érett, az emberi jogok és a demokrácia iránt elkötelezett liberális vagy szociáldemokrata pártokat megalakító értelmiségiek: Mazowiecki, Kuron, Geremek, Havel, Göncz Árpád, Magyar Bálint és mások.
A folyamatos napi politika hivatásszerű művelése azonban a politikába került értelmiségieknek egyre kevésbé tette lehetővé mind az értelmiségi aktivitás továbbfolytatását, mind a politikusival egyenrangúan fontosnak érzett értelmiségi attitűdjük megőrzését. Amint Magyar Bálint fogalmazta: a politika napról-napra egyre többet fal fel az értelmiségiből. A politikába csöppent értelmiségiek választásra kényszerültek. Sokan már 1990-ben szakmájukat sorolták első helyre. Egy részük a stratégiai döntéseket hozó testületek munkájában továbbra is részt vállalt, de hátrébb húzódott a napi politikai döntéshozatali szinttől. Mások viszont már csak értelmiségi szimpatizánsokként maradtak közöttünk és fejtették ki véleményüket. A politikusi pályát választó értelmiségiek pedig – magam is közéjük tartozom – ugyan rendszeresen kikérték-kikérik régi barátaik tanácsát, napi munkájukban azonban egyre inkább hivatásos politikusokra és szakértő tanácsadókra kellett és kell támaszkodniuk. Ez utóbbiak között viszont egyre kevésbé voltak-vannak jelen a klasszikus emberjogi, demokratikus szabadság-értékek iránt elkötelezett humán entellektüelek. Inkább gazdasági, pénzügyi, műszaki, politológus, kommunikációs háttérrel rendelkeznek, és – érthetően – a politikai hatékonyság vált egyre inkább legfőbb mércéjükké.
Az intellektuális képességükkel és személyes bátorságukkal karizmát szerzett liberális politikusoknak a lemorzsolódása és a liberális pártok karizmájának szétfoszlása az államszocializmusból való átmenet gazdasági nehézségeivel párosulva előbb a kommunista rendszer iránti nosztalgiát és a baloldali utódpártok térnyerését, majd a bolsevik diktatúra alatt elfojtott nacionalizmusok, etnikai előítéletek és szélsőjobboldali ideológiák megerősödését eredményezték mindenütt. A két tűz közé szorult liberalizmus egész Közép-Európában meggyengült. A revitalizáció feltételeiről a magam részéről ezúttal egyetlen elemet emelek ki, a politikai személyiség szerepének fontosságát. A mediatizált politika világában a vezető személyiségek szerepe az üzemszerű politikában is felértékelődik. Ez fejeződik ki a kiemelkedő intellektuális képességekkel, vonzó imázzsal és professzionális politikai érzékkel egyaránt rendelkező szociálliberális Blair, Clinton vagy Obama sikereiben. A liberalizmus jövője Közép-Európában is jelentősen múlik azon, hogy sikerül-e alapító vezetőinkhez és hozzájuk hasonló – eszméink iránt egyszerre elkötelezett, távlatosan gondolkodó, professzionálisan politizáló és megnyerő – liberális politikusokat találnunk az új nemzedékekben. Hogy sikerül-e megtalálnunk Bronislaw Geremek méltó utódait.

(Közép-európai liberálisok konferenciája, 2008. október 24.)