Szabadságunk alapja a közteherviselés - március 15-i beszéd
Polgártársaim! Budapestiek! Magyarok!
Sokadik éve tartok beszédet itt, a Petőfi-szobornál március
15-én. Sokadik éve mindig másról, mégis ugyanarról beszélek. Ez azért lehet így, mert március 15-e sokarcú,
de egylényegű ünnep.
A lényeg egy: március 15-e a magyar nemzet szabadságünnepe. De a szabadság éppúgy
sokarcú, mint a magyar nemzet. S ebből a sok arcból a változó idők mindig más metszetet világítanak meg.
Volt idő, amikor mind a magyar nemzetet, mind a szabadságot el akarták takarni, el akarták hazudni.
Március 15-e nem is volt piros betűs ünnep. Akkor azt kellett megmutatni, hogy szabad magyarok akarunk
lenni.
Ezért jöttünk el ide, Petőfi Sándor szobrához 20 és 30 évvel ez-előtt is. Jóval kevesebben voltunk, mint
ma. Erőt és hitet merítet-tünk Petőfi soraiból, aki a forradalom legnehezebb pillanataiban azt írta: „Oh
tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást!”
Petőfi és társai örökségének is
köszönhettük, hogy nem féltünk a szabadság ellenségeitől. A kiállásunk akkor lázadásnak minősült. Én akkor,
a 80-as évek titkosrendőröktől felügyelt március 15-éin tanultam a legtöbbet szabadságról és nemzeti
összetartozásról. Amit akkor tanultam, abban hiszek ma is. Ezért nem félek, ezért nem félünk senkitől ma sem
a magyar szabadság ünnepén!
A magyar szabadságba és demokráciába vetett hitem miatt számítottam
rendszerellenesnek akkor, és vagyok a demokratikus, szabad és független Magyar Köztársaság elkötelezett híve
ma. Most tehát arról akarok beszélni, amiben én sem változtam, és amin szerintem nem is kell változtatni.
Nem kell új rendszerváltás! Különösen 2006 ősze óta hallom sokfelől, hogy le kell váltani a rendszert.
Ezzel nagyon nem értek egyet. Éppen azért, mert régen is, most is szabadságpárti magyar vagyok.
Ma
Magyarországon a szabadság rendszere uralkodik. Ez a rendszer korántsem tökéletes, és sokszor igazságtalan.
Fejlesztésre és tökéletesítésre szorul. De élhetünk a szabadság-jogainkkal. A többségnek tetsző kormányt és
önkormányzatokat választunk, s négyévente megerősíthetjük vagy leválthatjuk őket. Szabad a sajtó, és a
véleményünket is félelem nélkül vállalhatjuk.
1848 óta ennek a nemzetnek még soha nem adatott meg
ilyen hosszú ideig, hogy szabad, demokratikus és független országban élhet. Védjük meg ezt a szabadságot!
Kossuth Lajos nehéz örökséget hagyott ránk, amikor azt írta: „én hazám jövendőjét nem a hatalomban,
hanem a szabadságban keresem. Beszéljenek erős kormányokról azok, kik a rend ürügye alatt uralomra vágynak,
… mert a hatalmat csak a szabadság rovására lehet összpontosítani.” Egy ilyen erős uralom nélküli,
szabadság-elvű demokrácia természetesen soha nincs teljesen készen, mindig tovább javítandó. A tökéletesítés
azonban nem azonos a szabadság rendszerének lecserélésével.
Nincs szükség „szentkorona alkotmányára”,
„igazi rendszerváltásra”. Aki ma ilyeneket mond, az a szabadság ellensége. Aki az ősi magyar törvényekre
vagy az Aranybullára hivatkozik, tűzhet magára levesestányérnyi kokárdát, mégsem ért szemernyit sem abból,
amit a 48-as polgári forradalom és szabadságharc jelentett.
Aki a honvédeinket harcra vezető ’48-as
nemzeti lobogónkat árpádsávos zászlóra cseréli, az semmit se tud a történelmünkről. Aki a magyarság nevében
bárkit el akar ijeszteni a mai ünnepléstől, annak fogalma sincs a sokszínű és soknemzetiségű pesti
forradalomról. Annak, hívhatja magát Kossuth térinek, semmi köze Kossuth örökségéhez. Szervezhet Magyar
Gárdát, attól még a magyar szabadság ellensége marad.
1848-ban is voltak, akik kereplőkkel,
füttyszóval, tojással érveltek. Ők voltak azok, akik az első szabad választásokon kifütyülték, megdobálták,
a haza ellenségének és orosz kémnek nevezték Petőfi Sándort, a szabadságharc költőjét. Petőfi elbukott a
választásokon, de ma mégis őt tekintjük közös hősünknek, az őt elkergető handabandázókra pedig csak
megvetéssel emlékezünk. A mai utcai zavarkeltők az ő örököseik, nem a márciusi ifjaké.
Barátaim!
A szabadság-alapú demokráciát tehát nem lecserélni, hanem tökéletesíteni kell, és ebben is
tanulhatunk ’48-as elődeinktől. A szabadság egyik erkölcsi és politikai fundamentuma a közteherviselés. A
márciusi 12 pontban ez volt a 6. pont, az áprilisi törvényekben pedig ez lett a VIII. törvénycikk. Eszerint
az ország lakosai „minden közterheket különbség nélkül egyenlően és aránylagosan viselik”. Ez sokak számára
tehercsökkentést jelentett, mások számára pedig, akik korábban nem fizettek, adóemelést.
A
közteherviselés legszebb példája a hídpénz bevezetése volt. Ötlete Széchenyitől ered. Javaslatára már
1836-ban, a Pest és Buda közötti állandó híd megépítését elrendelő törvényben is rögzítették: a híd
használatáért mindenkinek fizetnie kell majd. A Lánchíd ezért nemcsak Budapest, hanem a magyar
közteherviselés jelképe is.
Széchenyi a mindenkire érvényes hídvám intézményét éppen olyan fontosnak
tartotta, mint magát a hídépítést. És éppen azért, mert ez ütötte az első rést a nemesi adómentesség falán.
Az építkezés megkezdését ezért is hátráltatták évekig óriási viták. Az Országgyűlésben és a két város
magisztrátusában is voltak politikusok, akiket az ötlet felháborított. Hiszen Pest városa tulajdonában volt
egy hajóhíd, amit ingyenesen lehetett használni - csak éppen magas vízállás vagy jégzajlás idején hetekre
szét kellett szedni. Ehhez a korszerűtlen, de ingyenes hídhoz ragaszkodtak sokan. Nem fogadták el azt sem,
hogy az új híd ne a város, hanem egy részvénytársaság tulajdonában legyen. Szószólójuk, Kolb tanácsnok
jelszava ez volt: „nem adjuk a tulajdonunkat, inkább ne épüljön semmi!”
Az ellenzők évekig többségben
voltak, Széchenyi végül mégis győzött. A híd megépítését a Sina-Wodianer-Rotschild csoport által alapított
részvénytársaság vállalta, akik 97 évre kapták meg a hídpénzszedés jogát. A Lánchíd építése a szabadságharc
végére fejeződött be, amikorra a nemesség már sok előjogát elveszítette, de a díj megfizetése ellen még
akkor is sokan tiltakoztak. Volt olyan büszke földesúr, aki inkább a váci révig kocsizott, annyira sértette
az egykrajcáros hídvám.
Kolb tanácsnok és követői ma azt mondanák: a nemzetközi tőke kedvéért
felszámoltak egy köztulajdonban álló hidat, hogy üzleti alapon elvegyék az emberektől az ingyenes közlekedés
lehetőségét. De ma már senki nem értene velük egyet. Mindannyian tudjuk, hogy a Lánchíd nemcsak műszaki,
hanem gazdasági konstrukcióként is alapvetően hozzájárult Magyarország és fővárosa modernizációjához.
Polgártársaim!
A „nem adózunk” 160 évvel ezelőtt a feudális nemesség mentalitása volt. Azé az
igazságtalan és hazug rendszeré, amely ellen a reformkor nagyjai, később pedig Petőfiék fellázadtak. Ez a
mentalitás azonban nem tűnt el, sokaknál máig öröklődött. A feudalizmus néha tartósabb, mint hisszük.
Hiszen Magyarországon ma is sokan vannak, akik nem hajlandóak részt venni a közteherviselésben. Most
nem azokról beszélek, akik nem tudnak – őhelyettük természetesen az államnak kell állnia a közterheket.
Hanem azokról, akik nem akarnak vagy éppen a közteherviselés ellen agitálnak.
Kossuth Lajos az utolsó,
1847-ben megnyílt rendi országgyűlésen azt mondta: A konzervatív párt álláspontjával szemben kitartunk az
egyetemleges és arányos közteherviselés szükségessége mellett. Az állami bevételek biztonságos megteremtése
nélkül nem lesz módunk intézményeink fenntartására s gazdaságunk fejlesztésére.
Az egyetemleges és
arányos közteherviselés megteremtése ma is alapfeltétele az ország fejlődésének. És ma is vannak
konzervatívok, akik szerint „a magyarok önbecsülésének” győzelmét jelenti, hogy továbbra is minden terhet a
négymillió adó- és járulékfizetőre hárítunk.
Már szabadságpárti ’48-as elődeink is pontosan tudták, hogy egy polgári társadalom működtetéséhez
elengedhetetlen a közteherviselés. Ezért látom riasztónak, hogy 1848 után 160 évvel a „nem adózunk”,
azazhogy a „nem fizetünk” gondolatával és politikai szándékával még mindig sikert lehet elérni
Magyarországon.
Széchenyi és Kossuth óta tudjuk: fejlesztés, országépítés és közteherviselés szorosan
összefügg. Mégis vannak ma is politikusok, akik az ingyenes, de sokszor használhatatlan hajóhidat ajánlják
nekünk, a hídpénz és a Lánchíd helyett. Vagy éppen azt mondják: ingyen, hídpénz nélkül is lehet lánchidakat
építeni – mondjuk lottóbevételből. A történelem és a közelmúlt egyaránt arra tanít bennünket: ezek a viták
még sokáig fognak tartani. De azt is megtanultuk: Magyarország mindig akkor volt sikeres és gyorsan fejlődő
ország, amikor a Széchenyik és nem a Kolb tanácsnokok igazsága győzött.
Barátaim!
Mi, magyarok szeretünk panaszkodni, szeretünk mindent sorscsapásnak láttatni. Vannak, akik
azt mondják: Magyarországnak az a sorsa, hogy kevés ember fizet sok adót, ahelyett, hogy többen fizetnének
kevesebbet. Egyre többektől hallom azt is: a magyar nemzetnek az a végzet rendeltetett, hogy végignézze,
ahogy a szomszéd országok elszáguldanak mellettük. Sőt, azt is: a ’89-ben megalkotott magyar demokrácia
leépülését nem lehet megállítani.
Én nem hiszek az ilyen végzetekben. Abban a cselekvő hazaszeretetben
hiszek, amely Széchenyi ötletétől a hídpénzről folytatott vitákon át a megépült Lánchídig vezetett.
Petőfi Sándor Forradalom című, 1848-as versében is azt írja Magyarországról: „Nem a sors, nem a sors,
de saját fiaid, akaratja újra lealacsonyít”.
Szerintem a költőnek van igaza. Ne hárítsuk a végzetre, a
sors-ra azt, ami a mi akaratunkon, tetteinken, kiállásunkon múlik! A mi cselekedeteink emelik fel vagy
süllyesztik le az országot.
Most is sok a dolgunk, nehéz viták állnak előttünk. Arról kell
vitatkoznunk, hogyan működjön igazságosabban a közteherviselés! Ezeket a vitákat máshogy, más formában, de
reformkori és 48-as elődeink is lefolytatták. Hiszek benne, hogy ők döntöttek helyesen. Ne szégyelljünk
tanulni tőlük!
Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!